2014. szeptember 27., szombat

27.fejezet





Eltelt három hét. Három hét, mióta leamortizálták Louis dohányzóasztalát, és a dolgok nyugvópontra jutottak. Olyannyira normális lett az életük, amennyire Louis soha nem gondolta volna, hogy megélheti Harryvel. Hogy reggel elmegy dolgozni, délután, mikor hazaér a munkából, együtt készítik el a vacsorát, és azután Harry esetleg magáévá teszi a falnak döntve, vagy a zongora tetején.
Louis próbált nem sokat agyalni Harryn, épp elég szenvedést és zavart okozott neki, mire felállította végleges diagnózisát a skizofréniáról, és antidepresszánsokat adott neki reggelente, mielőtt elment dolgozni.

Jól alakulnak a dolgok.

A dolgok végül normalizálódnak.

Louis gondolatban minden este ezt kántálta elalvás előtt.

A dolgok végre normálisak lesznek.

----


-Jó reggelt!
Olyan puha az ajka, ahogy melegen a fülének nyomódik, hogy Louis alig hallja, amit mond.
De mikor tudatára ébred, óvatosan és lustán elmosolyodik, aztán lassan a fiú felé fordul, akinek hosszú karjai körülfogják.

- Jó reggelt! – krákogja, és álomittasan ásítozik, ahogy kinyitja a szemeit, hogy végre összekösse a pillantását Harryvel. A fiú ragyogó zöld szemét félig eltakarja súlyos szemhéja, göndör tincsei kócosan meredeznek, és a párna nyomai csíkozzák az egész arcát.

Louis szerelmesen rámosolyog, felnyúl, hogy összeborzolja a haját, és előremozdul, hogy egy gyengéd csókot nyomjon az ajkaira. – Mit csinálsz nekem reggelire, fürtös?

Harry elvigyorodik, és mocorog kicsit. Az alkarjára támaszkodva felemelkedik, mielőtt egy mély lélegzetet vesz, és lassan eltűnik a mosoly az ajkáról.
- Kérhetek egy szívességet, Louis? – kérdezi, teljesen figyelmen kívül hagyva a reggelire vonatkozó kérést, és mikor Louis bizonytalanul bólint, folytatja:
- Elviszel anyámhoz? Van ott még egy hely, amit látni akarok.

A hangja halk és komoly, jelezve, mennyire fontos számára ez a kérés, Louis pedig szinte lefagy a gondolatra, hogy vissza kell térnie abba az erdőbe.
Szembenézni a régi Harryvel, szembenézni a félelemmel, mindent tönkretehet. Elveheti az esélyét annak, hogy a dolgok végül normálisak legyenek.

Már nyitja a száját, hogy nemet mondjon, mert nem akarja kockára tenni a fiú nehezen megszerzett lelki egyensúlyát, csak mert talán

De aztán végiggondolja, hogyha nemet mond, azzal nem segít a fiún, mert Harrynek lezárásra van szüksége. Nem gyilkolhatott meg több embert olyan fiatalon.

- Rendben – bólint tétován, a kiejtett szóval elhessegetve a rémisztő képet, hogy egy halom holttestre találnak. A gyomra felfordul a gondolattól, de közben lassan kiszakítja magát a puha ágyneműből és Harry karjaiból.

A fiú teljes megelégedéssel követi, és gyorsan farmerbe, pulóverbe bújik. Louis a szeme sarkából figyeli, és azon gondolkodik, mi lenne vele nélküle. Ahogy a fény átszűrődik a redőnyön, narancs vonalakat fest a gyönyörű arcra.

Harry felnéz rá, miközben begombolja a nadrágját. Puha árnyékok játszanak az arcán, ahogy biztatóan Louisra mosolyog, aki érzi, hogy a gyomra görcsbe rándul. – Harry! – kezd bele, mire a fiú felhúzza az egyik szemöldökét.

A férfi mély levegőt vesz, csak nézi a fiút, aztán megrázza a fejét egy félmosollyal. – Nem számít! – legyint- Ne törődj vele! Menjünk!

---

Süt a nap, az ég kék, a hőmérséklet kellemes, és a hó már csak a legsötétebb, legárnyékosabb zugokban tud csak megbújni. Louis próbálja kiélvezni a kellemes időt, ahogy átsétálnak a tágas mezőn Harry régi háza mellett. De a pillanat realitása tonnás súlyként nehezedik a vállára.

A fiú néhány lépéssel előtte jár, és ahogy közelednek, a fák túl gyorsan magasodnak föléjük. Louis reménykedik. Reménykedik és imádkozik azért, hogy ne legyen ott semmi.

- Harry! – szólítja meg – Ugye nem találunk ott semmit? – a fiú a válla fölött néz vissza, és csak visszafogottan mosolyog. A zöld szemekben zavar tükröződik.

Madarak csicseregnek a fejük fölött, ahogy halkan hatolnak be az erdőbe, és Louis arról álmodozik, hogy valaki figyelmezteti őket, ha közeledik a borzalom.

Harry zsebre vágja a kezeit, és felpillant a kupolára, amit kopár faágak alkotnak a fejük felett. Louis hálát érez, amiért reggel jöttek, és legalább azt látja, amire lép.

Eljutnak a nagy szakadék szélére, ahol úgy emlékszik, a múltkor balra kanyarodtak, és lélekben felkészíti magát a hosszú túrára. De Harry ezúttal jobbra fordul, és egyenesen lefelé ereszkedik a sáros lejtőn. Szlalomoznak a fák között, és hatalmas, gömbölyű kövek mellett haladnak el, amitől Louisban életre kelnek a pár héttel ezelőtti emlékek, és úgy érzi, véget kell vetnie az egésznek, de azonnal.

- Harry! Én erre képtelen vagyok! – krákogja, és úgy érzi, mintha lázas beteg lenne. Csetlik-botlik, míg végül kénytelen pihenőt tartani egy kis patak mellett.
A fiú megáll, ahogy átlép a vízmosáson, és visszanéz rá. Az arca teljesen más, mint egy órája volt.
A szemei sötétzöldre változtak, a tekintete üres, az arca sápadt, és nyúzottnak látszik. Louisnak kihűl a vér az ereiben, és a szíve félrever.

Harry csak bámul rá egy pillanatig, mielőtt megrázza a fejét. – Kérlek Louis. Kérlek. Muszáj!- A hangja hűvös, fojtott, és van benne valami felhang, valami ismerős, amit a férfi egyáltalán nem hiányolt az elmúlt hetekben.

Nem hiszi, hogy nemet mondhatna, valójában túlságosan fél, ezért csak bólint, mielőtt átlép a patakon, és ezúttal is követi a fiút.

A fák most nem tűnnek annyira sűrűnek, mint legutóbb, de itt több kő tör a felszínre, mintha egy óriás csontvázának darabjai bukkannának elő a föld alól.
Harry egyre gyorsabban halad, és Louis úgy érzi, szeretne leroskadni az avarba.

Nem volt felkészülve erre, de lássuk be őszintén, felkészülhetne erre valaha?

Vesz néhány mély lélegzetet, megmozgatja a nyakát, a karjait a feje fölé emelve nyújtózkodik, hogy próbálja csillapítani száguldó pulzusát. Harry hirtelen megáll, és felrántja a kezét. Széttárt tenyérrel jelzi, hogy a férfi se lépjen tovább.

Louis nem fojtja magába a torkából feltörő, félelemmel teli apró nyögést, ahogy megtorpan a fiú mögött, aki hirtelen jobbra fordul, és megindul a meredek emelkedőn. A férfi nagy sóhajjal követi, mikor a távolból egy ág reccsenését hallja.

Hátrafordul, a szíve a torkában dobog, ahogy a nyomasztó érzés elhatalmasodik rajta. Mintha valaki figyelné őket. Mintha egy tekintet lyukat égetne a hátába.

De csak a csend veszi körül. Nem hall mást, csak Harryt, ahogy felfelé küzdi magát a meredélyen, így tétovázva visszafordul, hogy utána másszon.
Megbotlik valamiben, kicsúszik a lába, ezért kezeivel a földbe markol, hogy kapaszkodót keressen, ami segít megtartani az egyensúlyát.

Nem néz fel, csak amikor meghallja az elkínzott nyöszörgést.

2014. szeptember 20., szombat

26.fejezet

Sziasztok!

Azért írok, mert Becca eléggé el lesz havazva ebben a pár napban, ezért a kövi résszel kicsit csúszni fogunk! Köszönjük a megértéseteket!
Addig is nézzetek be a blogjainka, olvassátok és ha tetszik, komizzatok, mert egy írónak, nagyon, de nagyon sokat jelent, egy-egy kedves szó! :)
Becca blogjai:
More Than Friends
A tanítvány
Blogjaim:
Love and Pain
One Shots- Larry Stylinson


Louis úgy érezte, ez már sok neki. Olyan volt, mintha egy hatalmas szakadék szélén állna. Sejtette, hogy az élete gyökeres fordulatot vesz, még nagyobb lesz a változás, mint amit eddig átélt, és amíg hazafelé vezetett Mirandától, rájött, hogy a folyamat visszafordíthatatlan.
Ami elsőre csak egy megállapítás volt, sokkba fordult, míg pánikká nőtte ki magát, ezért le kellett húzódnia az útról, nehogy megcsússzon a latyakon. Senki más nem járt arra – lévén ez egy régi út, amit már alig használt valaki – így a kormányra hajtotta a fejét, és sírni kezdett.

Beleremegett a felismerésbe, mennyire kiszolgáltatott lett érzelmileg, milyen érzékeny, mióta Harry belépett az életébe, és milyen gyakran ragadja el a sírás. Rászorította a tenyerét könnyes szemeire, ezzel próbálva megszüntetni a szúró, égető fájdalmat.

Hátradőlt az ülésében, és mélyet sóhajtott. Kibámult a szélfútta útra, ami elnyúlt előtte, és csúszós volt a hólepte sártól. Kopár volt és sivár, inkább lehangoló, de ahogy Louis hosszasan nézte, lenyugtatta az idegeit. Még egy mély lélegzetet vett, aztán beindította a motort, visszakormányozta az autót az útra, és megpróbálta elpislogni a könnyeit.

----

Vacogó fogakkal lökte be a bejárati ajtót, mert a hó lassan havas esőre váltott át, és úgy csipkedte a bőrét, mintha apró tűkkel szurkálnák, amik a csontjáig hatolnak.

Kibújt a csizmájából és lerázta a válláról a kabátot, anélkül, hogy bármit is észrevett volna. Aztán meghallotta. Egy kétségbeesett, dühös dörömbölés szűrődött ki valahonnan a lakásból.

Tanácstalanul állt még egy pillanatig, mielőtt beugrott neki: úgy ment el, hogy Harryt bezárva hagyta a szobájában. Bűntudatosan nyelt egyet, és töprengve sétált el a fiú szobájáig. Mikor odaért, az ajtó egy nagy döndüléssel megremegett a tokjában.

Louis meglepődött, hogy Harry nem törte ki az ajtót. Lelkiismeret furdalással forgatta el a kulcsot a zárban, de még mielőtt ő maga kinyithatta volna, kivágódott az ajtó, és kiviharzott rajta egy rendkívül ideges, és csalódott fiú.

Ebből az okból kifolyólag Louis ismét felkenődött a falra. Harry forró leheletét az arcán érezte, aztán lefelé, végig a nyakán. – Hol voltál? – kérdezte a fiú keserűen.

Louis vergődött a kezei között, de nem volt kedve a szokásos cirkuszhoz. – Higgadj le! – nem akarta elnyomni az undok mellékzöngét, ami kihallatszott a megjegyzésből, mert ő is teljesen ki volt akadva.

Harry ellazította a bicepszét, így kevésbé szorította a falhoz. Hátrahajolt, hogy lássa a férfi arcát, és a szemébe nézhessen. A sajátját résnyire szűkítette, a szemöldökét összeráncolta.
- Jól vagy? - kérdezte suttogva.

Egyértelmű volt, hogy az emlékezetkiesése elmúlt mire magához tért, és ez megnyugtatta Louist. Csupán attól, hogy egy másodpercre úgy tűnt, a fiú törődik vele, a férfi teste elernyedt a kezei között. És abban a pillanatban, mikor Harry érzékelte a változást, azonnal megszelídült.

Újra nekinyomta Louist a falnak, mielőtt az válaszolhatott volna az előző kérdésre, de a mozdulat korántsem volt olyan erőszakos, mint egy héttel azelőtt lett volna. Egy apró csókot lehelt az álla alá, egy másikat a füle mögé, és végül rátapadt az ajkaira. Mire odaért, Louis olyan türelmetlen és mohó lett, hogy azonnal szétnyitotta az ajkait, majd készségesen belemerült a mély, és hihetetlenül forró csókba.

Harry egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy Louis olyan, mint egy kezes bárány, de feltett szándéka volt, hogy maximálisan kihasználja engedékenységét, ezért nagy kezeivel végigsimított a férfi karjain lefelé, majd felfelé az oldalán.

Nem vesztegette az időt azzal, hogy a nappaliba cipelje, csak ravaszul elvigyorodott. Megállt egy pillanatra és körbepásztázta a szobát. Louis majdnem felnevetett, ahogy nézte, hogy a fiú épp kiválasztja a helyet, ahol ájulásig fogja kefélni.


Hazudott volna, ha azt mondja nem lepte meg, mikor Harry felkapta és a dohányzóasztalhoz cipelte, aztán egy mozdulattal lesöpörte róla az újságokat.

- Mássz fel! – parancsolta Harry, Louis pedig engedelmeskedett. Teljesen felöltözve állt négykézláb az asztalon, és visszanézett a válla fölött. Harry rávillantott egy félelmetes mosolyt, majd hirtelen hatalmasat csapott a fenekére, amitől a férfi megugrott.

- Bazdmeg Harry! Ezt most miért? – szűrte összeszorított fogai között, de a szúró, égő fájdalom, forró lökéshullámmal érte el az ágyékát.

Harry újabb ütést mért a másik felére, és Louis a saját karjába harapott, hogy elfojtsa kéjes nyögését. – Mert bezártál a szobámba, és otthagytál! – csatt.

Louis nem számolta a csapásokat, helyette hangosan nyöszörgött. – Bocsánat! – suttogta, és leereszkedett az alkarjára, hogy a feneke égnek állt.

Harry lesújtott egy hatalmasat: - Hogy mondtad?

- Bocsánat! – nyögte, kicsit hangosabban.

- Kitől kérsz bocsánatot? – csatt.

- Bocsánat… - Louis a fogai között szívta be a levegőt – Uram! – szinte sóhajtotta a szót, bár nem úgy akarta, de annak ellenére, hogy nagyon furcsán hangzott, a forró vágy, ami belenyilallt a farkába, olyan erős volt, hogy azonnal érintésre volt szüksége.

-Jó fiú! – dicsérte Harry. Végigsimított a férfi gerincén, aztán egy pillanat alatt letépte róla a nadrágot és a bokszeralsót, így előtűntek a határozott, égővörös tenyérnyomok a férfi fenekén.

A fiú nem fojtotta el a nyögést, ami a látványtól feltört belőle, miközben egy finom nyomással jelezte Louisnak, picit mozduljon előre, hogy mögé tudjon térdelni.

A férfi azonnal engedelmeskedett, és előrébb csúszott. Harry a fején áthúzva kibújt a pólójából, és a kanapéra dobta. Louis mögé térdelt, a dohányzóasztal megreccsent a súlya alatt, ahogy még nadrágban, beillesztette a csípőjét Louis fenekéhez.

- Gyerünk! Told rám magad! – rendelkezett Harry, és két kezével lenyúlva megmarkolta a férfi combjainak belső felét.

Louis csak nyögött, hagyta, hogy a feje előrebukjon a vállai közé, és rányomakodott Harry ágyékára. Megérezte, hogy a fiú is felizgult, ami olaj volt a tűzre, ezért még erősebben nyomta rá magát. Ahogy meghallotta, hogy Harrynek elakad a lélegzete, megcsavarta a csípőjét, kőrözött vele, tapogatózva, hogy eltalálja az érzékeny pontot, aztán keményen rányomta a fenekét.

- Ez az bébi! – nyöszörögte Harry összeszorított fogai között, majd gyorsan kibújt a farmeréből, a tenyerébe köpött, és pumpálni kezdte kőkemény farkát, mielőtt elhelyezkedett a behatoláshoz.

Louis nyüszített a feszítő vágytól, és képtelen volt uralkodni magán, hogy ne reagáljon a mozdulatra, ezért rányomta magát, amivel kiérdemelt egy erőteljes csapást a fenekére.
- Kérlek, Harry! – könyörgött Louis, és a hangja rekedt volt a kéjvágytól.

- Ribanc! – csúfolta Harry, de közben huncut mosoly kúszott az ajkaira, mielőtt előre lendítette a csípőjét. Louis felsikoltott, ahogy belé csapódott, a gerince ívbe feszült.

Harry elvesztette az önuralmát, könyörtelenül döngetni kezdte, ráhajolt, a mellkasa Louis hátára simult, forró lélegzete a fülét súrolta, ahogy folyamatosan, keményen mozgott benne.
Louis szinte magán kívül volt, hörgött, a lábujjai begörbültek, a szemeit szorosan lehunyta, ahogy a tűz szédítő iramban elárasztotta a testét.

Harry belekapaszkodott a férfi csípőjébe, hogy megtámassza magát. Felnyomta a felsőtestét, és lassú, de ütemes, erőteljes mozgásra váltott. A közönséges, csattogó hangok, amiket összecsapódó bőrük adott ki, betöltötte a szobát. Louis felsikoltott, rövid körmeit belevájta az asztal lapjába.

Harry lenyúlt, és fejni kezdte a férfi péniszét, felvéve a ritmust, amit a behatolásaival diktált.
Louis úgy érezte, apró darabokra hullik. A lélegzete elakadt, ahogy szégyentelenül felkiáltott:
- Kúrjál bébi! Keményen!

Harry engedelmeskedett. Szabad keze olyan erővel markolt a férfi csípőjébe, hogy tudta, sötétlila nyomokat hagy majd maga után. Egyre erősebben, és erősebben hatolt belé, a döféseit felfelé célozta, és Louis panaszosan felsírt a fájdalmas gyönyörtől. A fiú nyaklánca a mellkasát csapkodta, aztán előrehajolt, az erek kiduzzadtak a nyakán.

Mozdulatai, amivel Louis farkát fejte, egyre gyorsabbak lettek, a tenyere már sikamlós volt a nedvétől. A férfi visszatartotta a lélegzetét, mikor az egész teste remegni kezdett.
– Én… én elélvezek! – kiáltott fel, és a csípője megrándult, ahogy keményen a fiú tenyerébe lövellt.

Harry sem volt már messze, mély hörgések törtek fel a torkából, káromkodásokkal tarkítva, a szemeit szorosan lezárta, a csípője uralhatatlanul rángott, a lökései rövidek és gyorsak lettek. Louis szűk forrósága végül elhozta neki a beteljesülést, és egy hosszú, elnyújtott nyögéssel elélvezett. Csípője még párszor kíméletlenül meglendült, amitől az asztal megreccsent alattuk. Ezt egy csomó apró recsegés és ropogás követte, míg végül a bútor atomjaira hullott szét.

Louis annyira ki volt fulladva, és olyan gyenge volt, hogy magatehetetlenül zuhant a romokra, aztán az oldalára fordult, és hatalmasra tágult szemekkel nézett Harryre. A dohányzóasztal darabokban hevert a földön. A fiú körülnézett, bámulta a kuplerájt, és az ő szemei is kitágultak.

- Seggfej! Összetörted az asztalomat! – krákogta Louis hirtelen, aztán hisztérikus nevetésben tört ki.

Harry ismét körbenézett, felrántotta a nadrágját, a szemeiben rémület csillant.
- Nagyon sajnálom Louis! - bocsánatért esedezett halkan. A férfi majdnem kiköpte a tüdejét a nevetéstől, aztán feltápászkodott, és a fiú csípőjére ült terpeszben.

- Sssss édes, semmi baj! Ez a vacak egy fabatkát sem ért. – kuncogta, majd a fiú arcára nyomott egy puszit, végül az ajkaira hajolt. Harry ellazult az érintéstől, de egy halk sóhajjal, félénken csókolta vissza. Louis nem tudott uralkodni magán, mosolyogva ölelte magához. A lepkék megvadultak a gyomrában, az érzelmei elhatalmasodtak.

És hosszú idő óta először, elfeledkezett mindenről, Harry múltjáról is, és csak élvezte a pillanatot.


2014. szeptember 17., szerda

25.fejezet



Louis engedelmeskedett, annak ellenére, hogy a nő erőszakosnak tűnt, és a parfüm amit használt, olyan erős volt, mintha csíkot húzna maga után citrusfélékből és barackból keverve.
A nő irodájába érve helyet foglalt a láthatóan viseltes kanapén. A szoba elég kicsi volt, de Louis emlékezett rá, hogy az épületben szinte mind ugyanilyen.
A falak hamuszürkék voltak, a kanapén kívül az összes berendezés egy másik szék volt, és egy teljesen elszáradt liliom.

Miranda a székében foglalt helyet, lábait keresztbe tette, összefonta a kezeit a térdein, egy finomkodó, kimért pozitúrába merevedve. - Tehát a Violet Quaters-ből jött? – kérdezte az arcán mesterséges vigyorral, a szemöldökeit húzgálva.

Louis csak bólintott, és körülnézett. Valami jelét kereste annak, hogy a nő valóban Harry régi pszichiátere. De túl valószerűtlen volt, hogy nem az. – Mert mi az esélye annak, hogy a fiú csak úgy kitalált egy nevet, és pont létezik egy ilyen nevű terapeuta a valóságban, épp Londonban?

Egyértelmű volt, hogy a szobában nem dohányoznak, így kiengedte az addig benntartott levegőt, és kiegyenesedett ültében. – Mindig itt volt a rendelője? – kérdezte a nőtől hirtelen.

Miranda nem jött zavarba a kérdéstől. – Nem, egy ideig otthon fogadtam a betegeket. Körülbelül négy éve béreltem ki ezt a rendelőt.

Louis elgondolkodva bólintott, és mélyet lélegzett. – Dr. Sutherland, azért jöttem, hogy az egyik korábbi pácienséről kérdezzem. Biztosan hallott róla azóta, mióta pár évvel ezelőtt kezelte. A neve Harry Styles.

Ahogy meghallotta a nevet, a nő arcán hirtelen átsuhant valami, de túl gyorsan rendezte a vonásait, még mielőtt Louis elemezhette volna, amit látott. A nő egy bánatos, de még így is mesterkélt mosolyra húzta az ajkait: - Ó, igen. Emlékszem Harryre... Két évvel ezelőtt elítélték nemi erőszakért, és több ember meggyilkolásáért. - lemondóan sóhajtott – De őszintén megvallva, nem lepett meg.

Erre a kijelentésre Louis előrehajolt, és kezeivel végigsimított a nadrágján. Rossz előérzete kezdett eluralkodni a testén. – Nem lepte meg? Miért? – megköszörülte a torkát – Tudja, szeretnék előrébb jutni az ügyben, mivel most nálam lakik, és ez a dolog végtelenül aggaszt.

A nő a kezeit nézte, de közben lenéző mosolyra húzta az ajkait. – Nos, engem köt az orvosi titoktartás, ezért sokat nem mondhatok Dr. Tomlinson.- csicseregte lekezelően – De ezt önnek is tudnia kellene!

Louis nem szólt egy szót sem, csak magában nyögött fel a tehetetlen dühtől. Természetesen tisztában volt a dolgokkal.

Miranda felsóhajtott: - De igen… Harry egy nagyon…. nagyon problémás gyerek volt. Az apja akkor hozta el hozzám, mikor az anyja…elment. Nagyon kiborult... aztán erőszakos lett, és próbálta elfojtani magában az emlékeit. Később ez már rányomta a bélyegét a mindennapi életére is. – A nő megrázta a fejét. – Mi nagyon sokféle kezeléssel próbálkoztunk, hogy előhozzuk az elnyomott emlékeket.

- Kezelésekkel? – kérdezte Louis óvatosan, és érezte, hogy valami számára is ismeretlen okból felfordul a gyomra. – Miféle kezelésekkel?

A nő arcára pajkos mosoly ült ki. – Nos, sok orvos elzárkózik tőle… pontosan a kiváltott hatása miatt… –  dühösen megforgatta a szemeit – De a tiopentál-nátrium isten ajándéka!

Louis képtelen volt palástolni a döbbentét. A tiopnetál-nátrium, hétköznapi nevén az igazságszérum, az egyik legvitatottabb szer a pszichiátria területén. Ő személy szerint gyűlölte a szert, mert teljesen megszünteti a korlátokat, a páciens kifordul tőle önmagából, elveszti a kontrollt a saját elméje fölött.

De Miranda úgy mosolygott, mint egy jóllakott macska, és Louis figyelmét elkerülte, hogy a szobára lassan egy nagyon sötét hangulat kezdett rátelepedni. – Óóó. – ennyit tudott kinyögni, majd idegesen felnevetett.

- Aztán, mikor már három éve járt hozzám, valami megváltozott. Nagyon zárkózott lett, és olyan volt, mintha a napjait kábulatban töltené.

Talán azért, mert éveken át kábította őt!


Louis magába fojtotta a gúnyos megjegyzést. – Nos, Dr. Sutherland! - Lenézett az órájára, bár valójában nem érdekelte, hogy mennyi az idő, csak alibit keresett a távozásra. – Mennem kell! Köszönöm az információkat, talán segítenek egy kicsit. – Biccentett, és felállt a kanapéról. Miranda sietve követte, majd az ajtónál udvariatlanul ő nyújtott kezet a vendégének.

- Ugorjon be bármikor, Dr. Tomlinson! Talán küldhetne nekem egy ajánlatot a Violet Quaters-ből. – hangosan felnevetett, mintha ez jó vicc lenne, de Louis szerette volna elmondani neki, hogy cseppet sem volt mulatságos.
Azért megrázta a felé nyújtott kezet, ami sokkal durvább, és hidegebb volt, mint amire számított.

Biccentett még egyet, majd az ajtó felé fordult, de hirtelen megtorpant. – Csak egy utolsó kérdés! - visszafordult a nő felé, hogy lássa az arcát – Dohányzik?

Miranda összehúzta a szemöldökét, és elengedett egy meglepett kacajt. – Ez aztán a furcsa kérdés! - megrázta a loboncát – Nem. Soha nem dohányoztam, és nem is fogok! Mit gondol, hogyan lehetne akkor ilyen gyönyörű a mosolyom? – bizonyítékképpen egy fogkrémreklám vicsort villantott Louisra. A férfi nagyon lassan bólintott.

- Még egyszer köszönöm, Dr. Sutherland! – Ismét az ajtó felé fordult, és kisietett. Egészen addig tartotta vissza a lélegzetét, amíg ki nem ért az utcára.

Louisnak nem kellett volna kérdőre vonnia a nőt, sőt, egyáltalán nem kellett volna gyanakodnia valamivel kapcsolatban, amit az elmeháborodott lakótársa tébolyultan adott elő neki.
De volt  még valami, ami egyfolytában ott motoszkált a fejében. Valami, amiből érezte, hogy ebben az ügyben még semmi nem világos.


2014. szeptember 13., szombat

24.fejezet



Egy hosszú, és rémisztő pillanatig azt hitte megölte a fiút, és a szíve a torkában dobogott. De mikor kitapintotta, érezte erőtlen pulzusát - Csak eszméletlen – és valószínűleg az lesz még egy ideig.

Louis gondolatban vállon veregette magát a gyors reakcióért, és azért, hogy tervét ilyen remekül véghezvitte, mert annak ellenére, hogy Harry cingár, mint egy babkaró, attól még nehéz, mint a kő.
Beráncigálta a hálószobába, dünnyögött ahogy felszenvedte a tehetetlen testet az ágyra, aztán egy párnára fektette a fejét, és homlokon csókolta.

Eldöntötte, hogy a legcélravezetőbb a szobájába zárni Harryt, és mikor megtette, egy nagy sóhajjal egyenesedett ki, lehunyta a szemeit és a tarkóját masszírozta, ami szinte lüktetett.

Csak állt ott egy darabig, nem gondolva semmi konkrét dologra, élvezve a pillanatnyi békét.

És pont a „nem gondolva semmi konkrét dologra” közben merült fel benne Miranda Smith neve.

A szemei kipattantak aztán besietett a nappaliba és leült a kanapéra. Gyorsan bekapcsolta a laptopot, és megnyitotta a böngészőt, aztán kísérletképpen beírta: Miranda Smith, London, pszichiáter, - aztán visszatartotta a lélegzetét.
Nem volt biztos abban, hogy mit fog találni, de abban már szinte biztos volt, hogy a harmadik link, amit kiadott a gép, telitalálat. Ráklikkelt, és nézte a betöltődő oldalt. Ami ott fogadta, valahogy túllőtt a célon, az automata lejátszóból szóló Enya zenével és a sötétbarna háttérrel.
A bal feslő sarokban lévő képről sejtette, hogy az maga Miranda. Louis nem tagadta, hogy valóban gyönyörű, világosszőke hajkoronájával, ami eleve színtelen bőrének földöntúli árnyalatot kölcsönöz. Arcán cinikus mosoly, és sötétbarna szemek, amik a nehéz szemhéjakkal felsőbbrendűséget sugároznak.

A képtől elbátortalanodva ráklikkelt az életrajzára, és lassan olvasta át, mintha azzal, hogy sietve futja át, lemaradna valami lényegesről.

Az egész oldal elhasznált közhelyekkel volt tele, hogy micsoda hihetetlen a munkássága, amivel mentális stabilitás eléréséhez segíti a pácienseit, és arról, hogy a módszere a legcsaládcentrikusabb Londonban. Már 14 éve praktizál.

Olyan hivatalosnak nézett ki az egész, hogy Louis elgondolkodott azon, amit Harry előző éjjel, önkívületben zokogva mesélt neki, és máris kétségek merültek fel benne.
Újra a fotóra nézett, ami alatt ott voltak az elérhetőségek. Mély levegőt vett, újraolvasta, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy nagyon is jól ismeri azt a címet.

A nő irodája abban az épületben volt, ahol Louis a gyakornoki idejét töltötte, hat évvel azelőtt.

Idegesség kúszott fel a gerincén, ahogy felnézett az órára. Látta, hogy még csak nyolc óra van.

Engedett az egyszerű késztetésnek, lecsukta a laptopot és felállt, kisietett az előszobába, ahol belebújt a kabátjába, és felvette a csizmáját.

Tudta, hogy Harryt egyedül hagyni ebben az állapotban nem a legjobb terv, de el kellett mennie, amíg volt rá lehetősége.

Így hát nem volt kérdés, hogy merre induljon, mikor kilépett a ropogós jégre.

Nem kellett sokat gondolkoznia, hogy jut el Miranda rendelőjébe, mivel naponta járta be az utat, egy teljes éven át.
Mikor leparkolt a hatalmas tömb háta mögött, fájdalmas nosztalgia vágta gyomorszájon, emlékeztetve az ott eltöltött időkre.
Igazából ez nem nosztalgia volt, csak apró, kellemetlen emlékek tárháza, a kora reggeli rohanásokról, mikor a főnökének kávéért szaladt, és az elgyötört páciensek bevillanó arcai, akik az ajtóban köszöntötték nap mint nap.

Az épület négy részre különült, különböző intézmények bérelték őket, különböző egészségügyi szolgáltatásokat kínálva. Itt minden elérhető, a pszichológiai terápiától egészen a klinikai pszichiáterek gyógyszeres kezeléseiig.

Ahogy besétált a hatalmas üvegajtón, és elé tárult az ízléstelen zöld tapéta, és a dohos, szürke szőnyegpadló, szinte letaglózták az emlékek.
Egy nő ült a pult mögött, és unottan a telefonját böködte, míg Louis meg nem köszörülte a torkát.
A lány felnézett, elvörösödött, fénytelen haját a füle mögé gyűrte, és megkérdezte:

-Elnézést! – behúzta a nyakát - Segíthetek?
Louis odasétált a pulthoz, és az alkarjaira támaszkodott. Sóhajtott, és ellenszenvvel nézett körül a helyiségben.
- Beszélhetnék Dr. Smithszel? – a lány udvariasan bólintott.
- Úgy érti, Dr. Sutherlanddel?- mosolygott félénken. – A múlt hónapban ment férjhez, csak még nem frissíttettük le a weboldalt.

- Értem, akkor Dr. Sutherland. Beszélhetnék vele? – nem rejtette el a türelmetlenségét a hangjából.

A recepciós tartózkodóan mosolygott rá. – Páciens van nála. Foglalt időpontot?

Louis a szemeit forgatta. Az időpontfoglalás egy rémálom. - Ő ugyan nem volt érintett a kérdésben, mivel kórházban dolgozott. Az ő betegei előre elkészített beosztás szerint érkeztek, vagy amikor épp szükség volt rá, hogy foglalkozzon velük.
- Nem, de elég fontos lenne.

Egy fagyos mosoly volt a válasz:- Nos, tudok időpontot adni a jövő hétre… – mondta a recepciós, de félbeszakadt a mondandója, ahogy nyílt a hallba vezető ajtó. Egy magas, beesett vállú férfi jött ki rajta, akit nem más követett, mint maga Miranda Smith.

Hangosan sorolta az instrukciókat, amire a férfi nyilvánvalóan egyáltalán nem figyelt. A fejét lehajtotta, szemei alatt hatalmas táskák duzzadtak, egy izom ugrált az állkapcsán, nyugtalanságról tanúskodva.

Miranda hangja mély volt, katonás, és valamilyen okból roppant idegesítő. - mint annak a tanárodnak, aki gyerekkorodban mindig fegyelmezett, és úgy nőttél fel, hogyha csak meghallottad, kirázott a hideg.

Louis erőteljes ellenszenvet érzett iránta, pláne mikor a nő sötét szemei felé fordultak, és egy elviselhetetlenül hamis mosoly ült ki az arcára. - Jó reggelt! Ön Jake Urban?

Louis összehúzta a szemöldökeit. – Ó, dehogy! – köszörülte meg a torkát. – Dr. Tomlinson vagyok a Violet Quartersből, és örülnék, ha tudna rám áldozni egy percet.

A Violet Quarters említésére Miranda egyik szemöldöke azonnal felhúzódott az érdeklődés jeleként, és a recepciósra nézett. - Jake megérkezett már? – kérdezte hidegen.

A lány lenézett az előjegyzési naptárra, aztán nemet intett a fejével.
- Nem, asszonyom. Tízre van beírva.

Miranda kimérten mosolygott, mielőtt sarkon fordult.
- Akkor jöjjön Dr. Tomlinson! Hallgatom.

2014. szeptember 11., csütörtök

23.fejezet



Felébredni, és hirtelen nem tudni, hogy hol van, lassan kezdett megszokott dologgá válni Louis életében, így amikor az oldalára fordult, pislogott párat, és rájött, hogy még mindig a kanapén fekszik. A sok hányattatás után ettől már csak szimplán felnyögött.
Először egy hosszú pillantással ajándékozta meg a faliórát, amiről leolvasta, hogy reggel hét óra van, aztán lenézett a testére, amit egy pokróc takart, és érezte, hogy valami roppant meleg dolog nyomódik a hátához.

Ekkor vágta pofon a múlt éjszakai rémálom, és egyből megfeszült, míg próbálta eldönteni, hogy ez csak egy ijesztően életszerű álom volt-e, vagy maga a valóság.
Mikor a válla fölött hátrapillantott, és rájött, hogy a hihetetlenül meleg dolog, ami nekinyomódik, maga Harry Styles, tudta hogy csak vesztegette az idejét, míg azzal áltatta magát, hogy álmodott.

Teljesen össze voltak préselődve az egyébként is keskeny kanapén, és annak ellenére, hogy a fiú még mindig aludt, és halk, édes horkolások hagyták el a száját, Louis képtelen volt visszanyerni az önuralmát.

Csak visszagondolt az emlékezet-terápiás kezelésre, amit Harryn alkalmazott, és máris tudta, hogy bár teljességében eredményes volt, de olyan érzelmi krízishez vezetett, amit nem tudott uralni.

Aztán eszébe jutott az utolsó szó, ami olyan áhítattal hagyta el a fiú száját, körülbelül két órával azelőtt, hogy Louis is elaludt ülve, még mindig Harryvel az ölében.

Pusztán az emléke annak, amit Harry mondott, és ahogy hosszú, nyúlánk kezeivel átölelte a derekát, elég volt ahhoz, hogy ismét begörbítse a lábujjait, és a gyomra görcsbe ránduljon. A ház csendes volt, csak a falióra ütemes ketyegése, a hűtő zümmögése, és Harry aranyos szuszogása kúszott a fülébe.

Louis megsemmisült.

Bármit, ami elhagyja a fiú száját, aranyosnak nevezni őrültségnek, furcsának tűnt.
Azok után, amin átmentek, amit a fiú tett vele… – egy pillanatra elgondolkozott, valójában miért is vette magához.
Hatalmas teher volt, és ezt mérlegelve megint eltöprengett azon, vajon meddig képes a dolgokat így kézben tartani. Meddig élhet egy fedél alatt Harryvel, és meddig bírja ki, hogy a fiú folyamatosan összezavarja lelkileg.

Pusztán a gondolattól, hogy Harry valaha nem lesz itt vele, olyan rémület lett rajta úrrá, amit soha nem érzett azzal kapcsolatban, hogy itt van.

Hányingere lett a felismeréstől, hogy valójában, szinte teljes mértékben a rabjává vált valakinek, aki potenciális gyilkosa több mint hét embernek, köztük gyerekeknek is.

És mégis, milyen könnyedén tudta befolyásolni Louis szívverését az ilyen ártatlan pillanataiban, mint ez.

Megint felmerült benne annak a két évvel ezelőtti, végzetes éjszakának az emléke, és beismerte magának, hogy mostanában egyre többször gondol vissza rá.

Harrynek egy rakás oka volt rá, hogy megölje őt (például az, hogy ő volt az egyetlen ember, akinek „valóban” bevallotta a bűnösségét), de mégsem tette meg.

Mert szeret téged.

Mondta neki a tudatalattija, és a gyomra megint felfordult. Túl bonyolult volt az egész, összehasonlítva azzal, amilyen egyszerű valójában lehetett volna. Teljesen nyilvánvalóan kínozta a fiút az egész hazugságfolyam, amiről azt hitte, emlékek a valódi múltjából, és az igazságot elzáró emlékezetkiesés elvette tőle azokat az éveket.

Louis ismét felpillantott az órára, és halkan felnyögött, mikor rájött, hogy 45 perce fekszik Harry karjaiban, ezeken a dolgokon rágódva.

A fiú megmoccant mögötte, és halkan felsóhajtott. Louis idegei pattanásig feszültek, ő maga sem értette, hogy miért.

- Jó regge- suttogta a férfi, mielőtt Harry beléfojtotta a szót egy idegtépő nevetéssel.
Aztán a földhöz vágta őt, hogy csak úgy nyekkent, és azonnal érezte, hogy a félelem végigszáguld az erein. Felnézett a fiúra, aki szög egyenesen tornyosult fölé, és szinte forrt benne az indulat. Üveges tekintetéből látszott, hogy teljesen zavarodott.

- Ki a fasz vagy te? – üvöltötte, majd egy pillanat alatt lehajolt, és felrántotta a férfit a gallérjánál fogva. Louis teljesen ledöbbent, és ő is teljesen összezavarodott. A szemöldökét összehúzta, és eltátotta a száját.

- Mi---miről beszélsz Harry? Én vagyok az, Louis! – hebegte gyorsan. A hangja a pániktól egy oktávval megemelkedett, ahogy a fiú felállt, és tovább ráncigálta.

Harry újra és újra megrázta a fejét, aztán teljesen hirtelen elengedte a ruháját.
- Kurvára nem tudom, hogy ki a faszom vagy te, és hogy hol a picsába vagyok!

Louisban felmerült, hogy Harry akkora érzelmi túlterhelésen esett át az éjjel, ami memória kiesést okozott nála. Kétségbeesetten sikoltozott, mikor a fiú ismét elkezdte rángatni, és elvakult, szörnyű dühében, úgy húzta maga után, mint egy rongyot.

Meg se hallotta, amit mondott neki.

Felkente Louist a falra, és fenyegetően fölé magasodott. A pupillái kitágultak, és szinte zihált. – Mit keresek én itt? – erősödött a szorítása, szinte belenyomta a férfit a falba.

- H-Harry…- dadogta Louis szánalmasan – Hallgass rám! E--emlékezet kiesésed van. A pszichiátered vagyok, és az én házamban vagyunk.

- Hazudsz! – ordított rá Harry. Az arca hihetetlenül közel volt Louiséhoz. – Hol van az anyám?

Louis szíve kihagyott, és apró vinnyogás tört fel belőle, ahogy Harry kezei a nyakára fonódtak.
-Harry!- zihálta, és vergődött a szorításában. – Kérlek! Ssssss…bébi! – gügyögte a fiúnak, aki elkábult egy másodpercre, rémisztő arckifejezése ellágyult egy pillanatra, mielőtt visszaváltozott, és még erősebben fojtogatta a férfit.

De ezalatt a másodperc alatt Louis a szabad kezével végre kitapogatta a fémvázát, amit keresett, és tiszta erőből tarkón vágta Harryt.

A hatalmas döndülés bezengte a folyosót, aztán a fiú szemei felakadtak, a térdei megroggyantak, majd egyszerűen összeesett a padlón.

Louis levegőért kapkodott, ahogy csend borult rájuk. Csak nézte a fiút, aki csupán egy formátlan kupacnak látszott a lába előtt.


2014. szeptember 6., szombat

22.fejezet

Louis leguggolt elé, azzal egyensúlyozva ki magát, hogy a kezét a fiú reszkető térdére tette, aztán szórakozottan lepöccintette a hamut.

Felnézett rá, eltorzuló vonásait tanulmányozta, ahogy reszketett, és közben egy számító mosoly – de nem egy igazi – játszott a férfi ajkain.
- Az apukád volt, nem igaz? – ez a hangnem egyrészről irritáló volt, másrészről olyan, ami sokféle reakciót válthat ki a fiúból.

Valami megváltozott Harry arcán. Olyan volt, mintha minden érzelem leolvadt volna róla, de a szemei most Louisra fókuszáltak, kitágult pupillákkal, üveges tekintettel, közben  levegőért kapkodott.

Nyilvánvalóan eltalálta a fiú gyenge pontját, és most már végig kellett csinálnia, bármi is lesz a végkifejlet.

- Ne hívd így! – mondta Harry feszülten, és újra rángatni kezdte a kezeit.

 Louis ismét figyelmen kívül hagyta a reakciót. – Szeretett az apukád Harry?

A fiú megrándult, és zavarodott kifejezés suhant át az arcán.
- Elhagyott, mikor 10 éves voltam…dehogy szeretett! – a hangja rekedt volt, ahogy megpróbálta visszafojtani a könnyeit.

- Akkor ki hordott téged terápiára?

Nyomasztó csend telepedett a szobára. Harry arckifejezése megváltozott, a szája elnyílt, a szemei könnyekben úsztak, az alsó ajka remegett.

Hirtelen előrehajolt, szinte szenvedett a lelki kínoktól, és hangosan felüvöltött:
- Nem tudom, Louis! Nem tudom! – ordította. Elkezdett vadul vergődni a székben, közben össze-vissza motyogott. A férfi visszamenekült a saját helyére.
- Mintha egy felhő takarna el mindent... próbálok visszaemlékezni a dolgokra, de már nem tudok!

Az ajkai nyálasak voltak és pirosak, folyt az orra, az arcát legördült könnyek csíkozták, az átélt érzelmi krízistől. Próbált áttörni a gáton, ami az elméjét blokkolta.
Louisnak nyitva kellett tartania ezt az átjárót, ezért felpattant a székéből, aztán lehajolt annyira, hogy az orra majdnem súrolta Harryét.
- Hogy hívták a pszichiátert Harry?  - kérdezte sürgetően, a hangját megemelve, hogy elnyomja a fiú nyöszörgését.

A fiú még egyszer megpróbálta elszakítani a kötelékeit, egy szívszaggató, keserves nyögéssel, és a fejét rázta folyamatosan.
- Miranda. – köpte hirtelen, de mintha nem volna teljesen biztos a dologban.

- Miranda..Miranda… de mi a vezetékneve? – Louis próbált nyomást gyakorolni Harryre, aki megállás nélkül rázta a fejét, mintha ez segítene az emlékezésben.

- Miranda..Miranda – ismételgette tehetetlenül a fiú. Az idegességtől remegtek a lábai, és begörbítette az ujjait. –Miranda Smith? – és csak attól, hogy kimondta a teljes nevét, Harry háta hirtelen kiegyenesedett, mintha az ördög szállta volna meg a testét, és egy szörnyű, ijesztő hörgés tört fel belőle.

- Miranda Smith, a ribanc aki… aki bagózott abban a tetves, kibaszott  lyukban. Majdnem…majdnem beledöglöttem… nem kaptam levegőt. – bugyborékolta a fiú, a szemeit szorosan lezárta és összetörten zokogni kezdett.

Miranda Smith

London egyik vezető pszichiátereként, Louis általában ismerte a többi terapeuta nevét meetingekről, és szakmai továbbképzésekről,  erre a névre azonban nem ugrott be neki semmi.
De egyszerűen nem volt szíve tovább kínozni Harryt, ezért lassan visszasüppedt a székébe.

A fiú szinte összeomlott ültében, csak sírt és zokogott megállíthatatlanul. Bár Louis legnagyobb vágya volt, hogy támogathassa, megvigasztalhassa, tudta, hogy időt kell hagynia, hogy Harry megeméssze ezt a hatalmas érzelmi terhelést.

Ezért csak csendben ült, és várta, hogy egy kicsit összeszedje magát. De harminc perc után, nemhogy elcsitult volna, de a szorongásai kezdték teljesen maguk alá temetni. Rémült sikolyok törtek fel belőle, és minden erejével próbálta kitépni a karjait a kötelek alól. Louis felpattant és leoldotta őket a fiú csuklóiról.

- Gyere ide! – gügyögte halkan, és nyelte a könnyeit, ahogy a fiú felnyúlt, mint egy kisgyermek, és a karjait a nyaka köré fonta. Az arca vörös volt a kitartó zokogástól. Louis felsegítette a székből, és azonnal ölbe vette volna, ha a fiú nem lett volna sokkal magasabb nála.

De így csak kitámogatta a folyosóra, ahol friss levegőt szívhattak a tüdejükbe. Letámolyogtak a nappaliba. Louis leült a kanapéra, aztán irányította Harryt, hogy feküdjön le úgy, hogy a fejét az ölébe hajtja.

 A zokogás rendületlenül folytatódott, és már Louis sem volt képes visszatartani a könnyeit.
Attól függetlenül, hogy ez a fiú pokollá tette az életét, gyűlölte így látni őt.

A jobb kezével megnyugtatóan cirógatta a hátát, a másik kezének ujjaival a haját fésülgette lágyan. Kedvesen és halkan zümmögött, míg a fiú zokogása apró, nyöszörgő sírássá enyhült.

Louis lehajolt, egy hosszú csókot nyomott a fiú halántékára. Lassan felemelkedett és halkan sóhajtott, mikor Harry végre elcsendesedett és már csak halkan szipogott.
Tovább simogatta a hátát, és letörölte a könnyeit. Tanulmányozta a vonásait, nézte, hogy szinte még gyerekes, ahogy felduzzadt az arca a sírástól.

Nem tudta, mennyi ideig ültek ott együtt, de lassan ólomsúllyal nehezedett az álom a szemhéjaira. Harry már elaludt, és halkan, édesen szuszogott.

Louis érezte, hogy összehúzódik a gyomra, ahogy újra lenézett a fiú arcára, ami most békés volt és nyugodt.

Nem tudta mi az, a szokatlan reszkető érzés, ami elöntötte őt, és szinte begörbítette a lábujjait, de felismerte, hogy valami sorsfordítóan komoly dolog.
Olyan hosszan bámulta a fiút, hogy valószínűleg tökéletesen le tudta volna festeni emlékezetből. Mikor érezte, hogy a lábai is elnehezülnek, ahogy kezdi elragadni az álom, megmozdult, hogy feltegye őket a dohányzóasztalra.

Harry is felébredt, bár a szemei összetapadtak a csipától, és nehezen pislogta ki belőlük az álmot.  Fel voltak puffadva, és vörösek voltak, de lassan a hátára fordult, és felnézett a férfira.

 Nem mondtak semmit, csak bámulták egymást, hosszú, hosszú ideig – pillantásukkal próbálták átadni az érzéseiket, amitől Louis lábujjai újra begörbültek. Nem volt biztos benne, hogy ez jót jelent, vagy sem.

Mikor úgy nézett ki, mintha a fiút újra elsodorná az álom, felduzzadt ajkai egy halk levegővétellel elnyíltak, súlyosan lecsukódó szemei kitágultak, és újra a férfira nézett. Morgott valamit, szinte alig hallhatóan, de Louis olyan tisztán értette a szót, mintha a fülébe ordították volna, mielőtt a fiú lehunyta a szemeit.

- Szeretlek!


2014. szeptember 3., szerda

21.fejezet





Louis a hátát az ajtónak vetette, mikor végre hazaértek, mintha így akarná kint tartani a szörnyeket. Összenéztek. Harry arcán kimerültség látszott, Louis sápadt arca olyan fehér volt, mint a fal.

- Jól vagy Lou? – nevetett szárazon Harry, a férfi pedig erőtlenül nézett vissza rá. Még mindig remegett.

- Mit gondolsz? – Vágta rá, és besietett a konyhába egy üveg borért. Komolyan szüksége volt egy kis alkoholra. Töltött magának egy pohárral, a kezébe vette, és egy hatalmasat kortyolt belőle, amitől könnybe lábadtak a szemei.

Harry szemben állt vele, és üveges tekintettel méregette. Lenéző mosollyal az ajkán közölte: - A pia nem fog segíteni, hidd el! – és bár megpróbált a szokásos arrogáns hangján beszélni, Louis érzékelte, mennyire zavarja a fiút az alkohol látványa.

Ettől az agyába villant egy ötlet. Egy borzalmas, hátborzongató ötlet, amit kevés pszichiáter és terapeuta mert csak kipróbálni eddig, de Louis érezte, csak ez hozhatja meg az áttörést.

Annak ellenére, hogy még nem találták meg a holttesteket, Harry egészen biztos volt benne, hogy a régi ház mögé rejtette őket. Louis érezte a zsigereiben, hogy sokkal több van elraktározva a fiú hihetetlenül intelligens agyában, mint amit eddig a felszínre hoztak.

A jótékony bátorság, amit a vérében keringő alkohol kölcsönzött neki, cselekvésre sarkallta. Lerakta a poharat a pultra, és elsétált a fiú mellett, egyenesen be a saját szobájába. Kirántotta a zoknis fiókot, és alátúrt a bedobált ruháknak, amíg meg nem találta a másik doboz cigarettát, ami elkerülte Harry figyelmét, mikor kutatott. Megfogta, és visszament a nappaliba. A fiú átható kíváncsisággal nézett rá, és mikor meglátta, mit tart a kezében, a szemöldöke ráncba szaladt, és sötét arckifejezés öntötte el a vonásait.

Louis visszagondolt a reggelre – a rátörő emlékektől majdnem atomjaira hullott szét – ez a nap annyira hihetetlenül hosszú volt. Ma reggel, mikor Harry megérezte rajta a füstöt, hatalmas érzelmi kitörésen esett át, ami még tőle is szokatlan volt.

Ezek az apróságok segíthetnek előhozni a mélyen elásott emlékeket.

-Harry! – szólt Louis halkan, de eléggé határozott tónusban. – Gyere ide!
A fiú sötéten felnevetett:
– Mi a szart akarsz velem csinálni?

Louis összerezzent. – Gyere ide! – próbálta magát bátrabbnak mutatni, de érezte, ahogy a szíve meglódul. Harry megforgatta a szemeit, de végül engedelmeskedett, és odaballagott a férfihoz.

Louis tele volt kérdésekkel és félelmekkel, de bevezette a szobájába, és egy székhez kötözte a fiút.
Harry vonaglott előtte, ijesztően hörgött, és a csuklót csavargatta a kötelek alatt. Gyilkos tekintettel nézett fel a férfira, aki becsukta az ajtót, és elgyötörten nézett vissza rá. Kínzó bűntudat kúszott az ereibe, ahogy helyet foglalt a szemben álló széken.

- Baszódj meg! – köpte Harry. Az összes izma megfeszült, tekintetéből sütött az undor.
Louis nyelt egy hatalmasat.

- Harry! Kérlek higgadj le! – valahonnan elővarázsolta azt a hangját, amit pszichiáterként használt. De a fiú nem nyugodott le, csak nagyot sóhajtott, nyögött egyet, a talpaival idegesen dobolt a padlón.

- Harry! – halkan, figyelmeztetően beszélt hozzá. – Le kell nyugodnod! – felállt a székéből, hozzá lépett, rátámaszkodott Harry székének karfájára, és lehajolt. Az ajkait a fiú homlokára nyomta, és gyengéd csókot lehelt rá, majd lassan végigcsókolta a halántékán keresztül, le az arcán, az álláig, majd a füle mögé is eljutott. – Ssss!

Harry végre ellazult, lehunyta a szemeit, és kiengedett egy hosszú, beletörődő sóhajt.
- Lélegezz! Szívd be!... Fújd ki! – ismételgette Louis halkan és megnyugtatóan. Végigsimított a fiú arcélén, mielőtt hátralépett, és lassan leereszkedett a székébe.Pár percig csak csendben ültek. Louis hallgatta Harry lassuló légzését. A fiú teljesen ellazult, a szemeit becsukta, és kis híján elaludt, mikor Louis kivett egy szál cigarettát a dobozból.

Lazán az ajkai közé vette, és rágyújtott. Az öngyújtó jellegzetes kattanása elég volt ahhoz, hogy Harry figyelmét felkeltse. Louis lassan és mélyen letüdőzte, mielőtt élvezetesen kifújta a füstöt.

Ha Harry nem lett volna olyan nyugodt, amilyen most volt, akkor hirtelen haragjában biztosan széttépte volna a köteleket, de így csak kitágult szemekkel bámulta a füstöt, ami a férfi arca előtt tekergőzött. A fiú hangos, szemrehányó nyöszörgést hallatott.

Louis figyelmen kívül hagyta a szánalmas hangokat, amiket Harry kiadott, és azt is, hogy a fiú úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
Egy ideg rángott az állkapcsán, az ajkai remegtek, ahogy mélyen belélegzett az orrán át.
Louis csak nézte, aztán előrehajolt a combjára támaszkodva, és a fogai között forgatta a cigarettát. A hamut nemtörődöm módon a szék lábára pöckölte.

Megköszörülte a torkát, és az orrát ráncolta. Nem volt hozzászokva a dologhoz, egyébként csak naponta egy szálat szívott.
A füst most szürkén gomolygott a szobában, lassan kanyarogva, bonyolult mintákat rajzolva.

Louis kihúzta magát. – Szóval Harry! – sóhajtotta – Mondd el nekem, miért gyűlölöd ennyire a cigarettafüstöt! – a hangja nem ingadozott, egyszerű volt, érdeklődő, ahogy megfogalmazta a kérdést.

Harry szemöldöke csak egy ránc volt, szórakozottan rángatta a köteleket a csuklóin, és összeszorította az állkapcsát. Louis türelmesen várt, fogva tartva a pillantását, de mikor egyértelmű lett, hogy Harry nem szándékozik elmondani a dolgot, vagy nem emlékszik rá, akkor lehajolt és egy újabb szálat vett elő a dobozból, majd meggyújtotta.

Látszott, hogy a fiúnak ez még nagyobb kínt okozott, intenzíven hánykolódott, a teste szinte kifeszült.
Louis előrehajolt, és egyenesen felé fújta a füstöt. Harry köhögni kezdett, a szemhéja leereszkedett, de nem csak a füst miatt. Louis érezte, hogy van valami más ok is, de egyelőre nem jött rá, hogy mi az.

- Oltsd már el, a kurva életbe! –ordította pokoli hangon Harry. Az ujjai belevájtak a karfába, amihez oda volt kötözve. Az inak feszültek a nyakán, és a hátán az izzadság kezdett átütni a pólóján.

Louis erről sem vett tudomást.
- Ezt volt a nyerő páros Harry? Bagóztál és ittál, miután megöltél valakit?
- Nem! – sziszegte Harry összeszorított fogain keresztül. Kezdte elveszteni az önuralmát, a vonásai eltorzultak, és egész testében reszketett.

- Akkor mi volt ez? – kérdezte Louis más hangnemben, mint amiben eddig beszélt. Ez inkább provokálta az olyan embereket, mint Harry.

A fiú felnézett rá, ahogy a férfi felállt a székéből, és odalépett hozzá. Harry légzése akadozott, a mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt. Louis volt olyan bátor, hogy lehajolt, így a szemük egy vonalba került. Mélyet szívott a cigiből, aztán a füstöt közvetlenül a fiú arcába fújta.

Harry hátrahajolt, amennyire csak tudott, szitkozódva, és kétségbeesetten rázta a fejét.

Louis egyrészről rosszul érezte magát azért amit csinált, de másrészről pont ellenkezőleg. Harry megjáratta vele a pokol összes bugyrát – és az isten szerelmére, hisz ő most is csak segít azzal amit tesz!