2014. november 25., kedd

38.fejezet



Korán reggel van, Louis a tűzforró zuhany alatt áll, a szemei szorosan lehunyva, az arcát a záporozó víz alá tartja. Egy hideg fuvallat éri el a testét, mikor  a zuhanyzó ajtaja kinyílik. Nem fordul meg, hogy hátranézzen, csak elmosolyodik, mert megérzi a hosszú karokat, ahogy átölelik a testét. Az ajtó becsukódik, és a gőz elnyeli mindkettőjüket. A szája még szélesebb mosolyra húzódik, mikor megérzi a fiú ajkait a hátán, ahogy a vállára siklanak.

Hátradől, neki a meleg testnek ami körülöleli, mint egy takaró, és a hatalmas kezek körülfonják a derekát.

Szereti, annyira szereti.
Érzi az ajkakat, amik felcsúsznak a nyakán, egészen a füle mögé, és suttognak valamit, amit nem ért tisztán, mert elnyomja a zuhanyból áradó víz zubogása.

Megfordul, hogy egy csókot nyomjon a fiú szájára, de ahogy kinyitja a szemét, egy csempézett, fekete fal köszönti, amin hosszú csíkokat hagyott a lecsapódó pára. Kirázza a hideg, bár a testét elviselhetetlenül forró vízsugarak érik, amik lassan felégetik a bőrét. Sikoltozni kezd, de a hangja a semmibe vész, és a gőz kezdi elnyelni teljesen. 
Louis összerezzenve riad fel, és annyira izzad, hogy ráeszmél, teljesen átázott rajta az ing, amiben elaludt. A szíve a torkában dobog, és semmit nem akar jobban a világon, mint érezni a szerelmét, ahogy ismét magához öleli. Így a párnába temeti az arcát, és kienged egy elkeseredett sikolyt, míg úgy nem érzi, a lelke is kiszakadt már a testéből.

----

Louis lett a semmittevés élőszobra. Legtöbbször csak azt veszi észre, hogy Zayn vendégszobájában órákat tölt el azzal, hogy kibámul a folyóra néző ablakon.

Azon gondolkodik, milyen érzés lenne levetni magát a mélybe, hogy soha többé ne bukkanjon a felszínre.

Még egy órán át azon töri a fejét, hogy megteszi, de mikor hallja, hogy Zayn szólítja őt a folyosóról, úgy dönt, nem ez a megfelelő módszer.
Három nap telt el, mióta elvesztette a szerelmét, és Louis azon kapja magát, hogy a konyhaasztal fölé hajol, és próbaképpen teát kortyol, miközben Zayn elgondolkodó arckifejezéssel nézi őt.

Louis felnéz rá, a szemhéját mintha ólomsúlyok húznák. A barátja meggyújt egy gyufát, aztán azzal egy cigarettát. És ha Louis nem lenne olyan mély gödörben, biztos, hogy rászólna, mert a lakásban dohányzik.
Zayn izgatott, de nem türelmetlen. Ő egyike azon keveseknek, aki képesek addig üldögélni, amíg te szeretnéd, és nem húzza fel magát azon, hogy mikor állhat fel végre.

Így Louis kiélvezi a csendet kettejük között, belebámul a bögréjébe, amiben a sötét folyadék lötyög.

- Mi történt, Louis? –kérdezi halkan a barátja, és a kérdése egyáltalán nem faggató. Tudja, hogy nem szabad belenyúlni a tátongó sebbe.
A férfi felpillant a bögréjéből, ujjaival dobol a szélén, mielőtt kienged egy szaggatott sóhajt. Képtelen uralkodni az állandóan jelenlévő fájdalmon, ami a torkát marja, és amitől az alsó ajka remeg. Megrázza a fejét, és gyorsan elkapja a tekintetét. – Óóó…----

Elmondja Zaynnek, hogy Miranda és Harry apja hogy vitték lassan véghez ördögi tervüket. A szavai néha összemosódnak, vagy elfúlnak a zokogástól. Elég lassan jut el odáig, hogy minden erejét összeszedve elmondja azt, ahogy meghallotta a lövést. Ezután összeomlik, és a szívszaggató zokogás ismét magával ragadja.

Zayn elnyomja a cigarettát, mielőtt megkerüli az asztalt, és karjaiba veszi a férfit, meglepően könnyen. (Louis egész lénye elfogy lassan, nemcsak a napról napra vékonyodó test, amiről úgy tűnnek el a kilók, mintha leolvadnának róla.) 

A kanapéhoz viszi, és az öleben tartja, több mint egy órán át, míg a barátja csak zokog  a mellkasára borulva, összekuporodva, összefüggéstelen szavakat mormol, és néha felsikolt.
Miközben sír, reszketve engedi ki a forró levegőt. Aztán hirtelen elcsendesedik, csak a torkában érzi a szokásos fájdalmat, és lassan felnéz Zaynre.

- Ne félj! – suttogja Zayn elszántan, a tekintete a falat pásztázza. – Börtönbe kerülnek, és soha többé nem látják meg a napvilágot!

----

Ez rossz ötlet. Louis úgy gondolja, felvenni Zayn egyik öltönyét, ami egyébként is nagy neki, nem volt jó választás. Nem akarja, hogy bárki is lássa őt, és a tükörbe pillantva azt is megbánja, hogy meglátta saját magát.
A tekintete annyira üres, amit soha elképzelni sem tudott volna. A szemei belesüppednek a koponyájába, és méretes táskák lógnak alattuk. Összességében betegnek látszik, és ettől úgy érzi, képtelen megbirkózni a dologgal. 

Próbálja figyelmen kívül hagyni az arcát, és egy hosszú pillanatig bámulja a fekete ruhát, ami szinte csak lóg rajta, mintha ráakasztották volna. A tarkója fáj, a szemei égnek, és a torkát ismét fojtogatja valami.  

Aztán egy hangos, vad, és vidám nevetés visszhangzik a szobában. Olyan gyorsan perdül meg a tengelye körül, hogy meg kell kapaszkodnia, így akadályozva meg, hogy elboruljon. És az ágyban ott nyújtózkodik a meztelen fiú. Fejét izgatóan hátrahajtja, göndör nevetése betölti a szobát, fürtjei szétterülnek a lepedőn, ahogy dobálja a fejét.

Louis a fejére szorítja a két tenyerét, lecsukja a szemeit, és kienged egy elgyötört sóhajt:
- Annyira hiányzol! –suttogja óvatosan.

2014. november 22., szombat

37.fejezet




Nem eszik, és nem is iszik, még akkor sem, mikor úgy érzi, a szája olyan száraz, mint a sivatag. Olthatatlan szomjúság fészkel a torkában, de ő továbbra is ellenáll, mintha így büntethetné magát.

„Hogy hagyhattad, hogy ezt tegye? Te voltál a pszichiátere – a szerelme – neked kellett volna megóvnod ezektől a dolgoktól!”


Órákon át, egészen a végletekig kínozza magát, bejárva a lelkifurdalás és önutálat összes bugyrát. Mert tudja, hogy ezt kell tennie, de azt is, hogy ez helytelen. 


----

A kanapén ül, hallgatva a fülsiketítő csendet, amit csak elfúló lélegzetvételei, és a zokogása törnek meg, mikor ráeszmél, hogy valamit tennie kell.
A rettegés még mindig ott van vele, úgy üli meg a gyomrát, mint egy ólomgolyó, mikor nehézkesen a telefonért nyúl, és tárcsázza a számot, amit csak egyszer hívott életében.

Vesz egy reszkető lélegzetet, mikor a csörgést megszakítja egy vidám „hello”.
-Gemma...

----

Mikor végre kinyitja az ajtót, hogy elmenekülhessen az emlékei elől, a szerelme emléke elől, szembetalálja magát az egyik szomszéddal. Louis megtorpan, de megviselt, összetört látványa elég az idős, sokat tapasztalt asszonynak, hogy elmélyüljenek a ráncai.

-Louis! – A hangja halk, és a férfi megfeszül, próbál mindent magába zárni. – A tegnap este miatt jöttem… Hallottam a szirénákat, és előtte a lövést. Aggódtam magáért! –suttogja a nő.
Louis torkot köszörül, de az alsó ajka reszket. Gyorsan bólint, mert fél kinyitni a száját.
- A fiatalember, aki önnel él, ugye? – Az öreg hölgy szünetet tart, és tanulmányozza a férfi merev vonásait. Csak feltételezheti, hogy igaza van. – Láttam őt tegnap, olyan négy körül a teraszon, mikor locsoltam a virágokat. Kidobott valamit az utcára egy dobozból. Sírt, én pedig kíváncsi lettem, ezért nem sokkal később lementem, hogy megnézzem mi volt az. – A hangja szomorúan elhalkul. Louis egész teste lángol, képtelen elviselni hogy bárki is a közelében legyen.

- Töltények voltak, Louis. Én nem… nem tudhatom, hogy miért. De remélem, minden rendben van. Csak gondoltam, tudni szeretné…
Louisnak minden erejére szüksége van, hogy legalább kurtán bólintani tudjon a nőnek, mielőtt ott találja magát az előszobában összeesve, ahogy a felismerés pofon vágja. Felsikolt, és a saját arcát marja, ahogy a szíve újra és újra darabokra törik a mellkasában.

A szerelme, a kicsikéje, kidobta a felesleges töltényeket, mert tudta, hogy Louis meg fogja próbálni követni a halálba.
Nem akarta, hogy Louis kárt tegyen magában, miután ő elment.

----

Mikor Zayn ajtaja kinyílik, Louis szinte rázuhan, az ingébe markol, és megtörten zokog a mellkasába.

- Elment, Zayn! Igazam volt, de ő nem--- a hangja elfúl a sírástól. Zayn óvón átöleli, és behúzza az előszobába.
Valahol, a tudata legmélyén Louis hálát érez Zayn iránt. Ő azaz ember, aki képes csendben vigasztalni a megtört szívet, akinek nincs szüksége szavakra, csak empátiára.

Louis már könnyebb lett pár kilóval, mióta megérdemelt éhségsztrájkját folytatja, és óránként jön rá a rosszullét, emlékeztetve őt arra, hogy a szervezetének ételre is italra lenne szüksége.
Zayn felajánl neki egy forró levest, vizet, vagy bármi mást, de Louis azt hazudja, nincs étvágya. Zayn tudja, hogy nem erőszakoskodhat vele, most nem. Mikor a bőre papírvékony és szinte hámlik.

---

Ezen az estén, mikor Louis bemegy a barátja fürdőszobájába, hogy ismét eltompítsa az érzékeit egy bőrolvasztó fürdővel, leveszi steril szagú ruháit, és magára nyitja a forróvizet.
Próbálja elkerülni a tükörképét, egy pillanatra mégis elidőz a pillantása, és az idegen arcot bámulja a tükörben.

A bőre hamuszürke, a szemei alatt sötét, nehéz táskák, a tekintete üveges. Szinte felismerhetetlen, és ez jobban megijeszti, mint valaha is gondolta volna.
Egy nap nélküle, és máris csak egy üres porhüvely.

Ahogy a gőz kezdi elhomályosítani a képet, nem tud nem gondolni arra, mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt már nem lesz aki visszanéz rá a tükörből. Még ez az idegen sem.


.

2014. november 19., szerda

36.fejezet




A nap egyre lejjebb süllyed a háztetők fölött, a levegő kellemes keveréke a reggeli esőnek, és a kora tavaszi szélnek. A teraszajtó felől beszűrődnek az estére életre kelő utca zajai. Összemosódó beszélgetések hangjai, néha egy távoli autóduda.

Louis hátradől a székében, egy szelíd mosollyal az arcán. A szemei körül apró nevetőráncok, a pillantásában ragaszkodás és szeretet, miközben a fanyar bort kortyolja a poharából, amit a kezében tart. Felhúzta az orrát, és elhelyezkedik a kemény fémszéken, felrakva a lábait az asztalra. A nap szinte felszeleteli a szürke felhőket, mandarin és rózsa árnyalatú fényeivel hasítva beléjük, szivárványszínű fénykévékkel megvilágítva körülöttük a levegőt. Louis arra gondol, ez a legszebb naplemente, amit mostanában látott.

Lassan körbepásztázza a szobát a tekintetével, míg rátalál az átlósan szemben álló székre.

A székre, amiben a fiú ül, az ő kicsikéje. Louis mély levegőt vesz, és tanulmányozza pisze kis orrát, a két kis bemélyedést az arcán: az imádott gödröcskéket; és szélfútta fürtjeit, amit csak egy festő tudna vászonra vinni, olyan gyötrelmesen szép árnyalatokban fürdeti őket a lemenő nap.
Louis nem szólal meg, csak kiélvezi a csendes pillanat békéjét, de a fiú ránéz, a szemei picit összehúzódnak, és olyan zöldek, mint a füves rét; hívogatóak, és csábítóak.
Érzi, ahogy a pillantás a lelkéig hatol, aztán olyan gyorsan, ahogy a tekintetük találkozott, úgy foszlik semmivé a kép, csak fekete füstöt hagyva maga után. Az imádott arc elhamvad az emlékek között, és átadja helyét a lemenő nap után érkező sötétséggel együtt, a kilátástalan rettegésnek.

----


Összerándulva ébred, az érzései zavarosak, és elönti a félelem. Végül rájön, hogy mindez csak egy álom volt. Átizzadt inge hozzátapad a hátához, nyirkosan és fojtogatón. Először azt se tudja, hol van, csak azt, hogy a nyaka elmerevedett, a derekába fájdalom nyilall.

Az álom kimegy a szeméből, és mikor felnéz csak fehéret lát. Kinyúl, az ujjaival valami hideget és keményet tapint, és lassan ráeszmél, hogy a kádban fekszik. 

Az előző éjszaka emlékeit még jótékony homály fedi, és nem is tudja, miért érzi magát annyira pocsékul, míg végig nem tekint magán. A kép, amit soha nem akart újra látni: mindenét beborítja az alvadt vér, a bordó és a fekete árnyalataiban.
Az éjszaka emléke berobban a tudatába, oly hirtelen, hogy az egész teste megfeszül.

A szerelme, a mindene, az ő kicsikéje…

Elment.

A kemény és kínzó fájdalom a szíve mélyéről indul, és lelket tépő zokogásként érkezik a torkába.

A kék-piros villogás örökre a retinájára égett, ahogy a szerelmét betették egy mentőautóba. Tudta, hogy felesleges, hisz ő már messze járt ettől a világtól.

A váró, ahol az orvosok elmondták neki, amit már réges-rég tudott. Nem akarta hallani, csak vele akart maradni, csak fogni akarta a kezét, akkor is, ha már nem tudja viszonozni az érintést.

Ezután nem sokra emlékszik. Valahogy hazaért, de nem tudta volna elviselni az ágy kényelmét. Hideg és barátságtalan közegre vágyott, valamire, amivel büntetheti magát.

Most az egész testét átjárja a szenvedés, ahogy remegő kezét a szája elé emeli, hogy visszafojtsa a nyers zokogást, ami visszhangzik a hideg csempéken, és a fájdalmas hang lassan betölti a csendes lakást.

Csak aludni akar, és érezni maga mellett a fiút, ahogy átöleli, meggyőzni magát, még ha csak pár pillanatra is, hogy még itt van vele.

Aztán ügyetlenül kimászik a kádból, állati erővel tépi le magáról az inget, áthúzva a fején, aztán a nadrágját tapossa le a lábain. Bevágja őket a kádba, mielőtt elbotladozik a zuhanyzóig. Nem mer magára nézni a tükörben.

Nem foglalkozik a következményekkel, teljesen balra forgatja a csapot, míg a víz elemi erővel le nem csap rá, dühös gőzfelhőkkel ellepve a tusolót. Nem érez semmit, csak meg akar szabadulni a mocsoktól, megtisztítani a testét. Nézi a vörös tócsát a lába alatt, mielőtt lassan elszivárog a lefolyó felé.

Próbál nem gondolni a szobára. Be van zárva, benntartva a szagokat. A vér, és a lőpor szagát. De elég az ajtóra pillantania ahhoz, hogy a lelkét újra megnyomorítsa. Képtelen itt maradni, ahol csak rá gondol. Ahol még érzi az illatát, vagy halk nevetése kúszik a fülébe váratlanul, valamelyik sarokból.
Megáll a nappali közepén, de egyetlen pillantás a zongorára elég ahhoz, hogy a szívét kettétépje a kín. Elhomályosodik a látása, csak emlékezetből tudja, merre menjen. Felkapja az állólámpát a földről, így tépve ki a konnektorból, majd megforgatja a feje fölött, hogy teljes erejét beleadva csaphasson le vele. A fémtalp lesújt a billentyűkre, fájdalmas sikolyokat kicsikarva a hangszerből. Ez a legkínkeservesebb hang, amit Louis valaha hallott.

„Játssz nekem!”

.
A szavak az elméjébe furakodnak, míg sikítani kezd, majd újra és újra, tiszta erejéből lesújt a billentyűkre. Egy hófehér elefántcsont darab kiszakad közülük, majd az egész klaviatúra lassan megadja magát, szívszaggató sikoltásokkal, és dühös nyögésekkel olvadva hangzavarba.

-ELHAGYTÁL! –üvölti Louis. A hangja zokogásba fullad, miközben ismét könyörtelenül lecsap a lámpavassal, míg a nemes, fekete fa szilánkokra nem szakad a hatalmas erejű ütésektől.
- Elmentél! … Ó, Istenem! … ELMENTÉL!
A karja elnehezül, képtelen felemelni, hogy ismét lesújtson.

Hátratántorodik. Csak bámulja a pusztítást, amit az imádott Steinway elszenvedett.

Mindennél jobban akarja, hogy ez csak egy álom legyen, amiből bármelyik pillanatban felébredhet, Harry meleg ölelésében, érezve a leheletét a tarkóján.

A földre rogy, és összegömbölyödik. Az egész teste reszket, és nem akar élni. Lehajtja a fejét egy fadarabra, ami a zongorából szakadt ki, remegő kezével a száját fedi el, és próbál úrrá lenni a hisztérikus zokogáson.


Harry, Harry..”


.

2014. november 15., szombat

35.fejezet




Pontban ötkor ér haza. A szíve a torkában dobog, ahogy kihúzza a kulcsot a gyújtásból, és leállítja az autót. Az eső ütemesen kopog a kocsi tetején, de bent néma csend honol.

Aztán egy mély lélegzetvétel után Louis kilöki az ajtót, és egyenesen belelép egy pocsolyába. Épp lefelé sétál a lakásához, és már majdnem a bejárathoz ér, mikor halálra váltan megtorpan egy hirtelen zajtól.

Először nem tudja mi az, de annyit biztosan, hogy éles és váratlan hang, és a csendben, ami követi, a fülében visszhangzik tovább.

Aztán megtántorodik.

A rémület sikolya szakad ki belőle, és már rohan. Az ajtót is majdnem betöri.
- HARRY!- üvölti. Kiáltása betölti a lakást. Átázott cipői tocsognak a padlón, ahogy átrohan a nappalin a folyosó felé.
Harry ajtaja zárva van.

- HARRY! – ordítja, és elöntik a könnyek. Nem veszi észre a levélkét, csak amikor megpróbálja lenyomni a kilincset, de a kulcs rá van fordítva.

„ Nem tudok így élni tovább.”

-HARRY, KÉRLEK! – suttogja reszkető hangon, miközben már rázza a zokogás, és a vállával megtaszítja az ajtót egyszer, kétszer, háromszor, mielőtt egy reccsenéssel beszakad, és kitárul előtte.

Beesik a szobába.

Aztán térdre rogy, a tenyerét a szájára szorítja. Csak végtelen sikolyok, és üvöltések törik meg hisztérikus zokogását.
Szinte nem is lát, ömlő könnyei elfátyolozzák a szemeit.

A puskapor szaga ellepi az orrát.

És Harry, ó, Harry…

Louis csak vért lát. A hátsó falon és a plafonon is. A fiú, az ő kicsikéje, az ágy támlájára omolva fekszik. A feje előrebukik, a szemei békésen lehunyva. A kezében Louis kis pisztolya.

- Harry ne..NEEE…Kincsem! Édesem, ne! – zokogja, és az ágy széléig térden csúszik. Egész testében remeg.

„Ha egy perccel korábban érkezel, ez nem történt volna meg!”

Ismét felsikolt, szívszorító zokogása betölti az egész szobát, ahogy megint eltakarja a száját. Úgy érzi, mintha egy tátongó lyuk nyílt volna a mellkasán, és nem csak a szívét, de a lelkét is elnyelte volna.

Átmászik az ágyon, és ahogy karjaiba veszi az ernyedt fiút, a vére azonnal beborítja.
– Kicsikém!... Ó, Harry!... Miért?... Harry, mondd miért?? – ismételgeti zavarosan, arcát a fiú véráztatta hajába fúrva.

Ringatja magát, szerelmével a karjai közt, és fuldokló zokogás rázza, miközben darabokra szakad a szíve. A fiú kihűlt testébe markol, nedves csókokkal halmozva el a homlokát.

-Kérlek ne…kérlek! … Ez nem történhet meg!- üvölti, és a feje egy átkozódó kiáltással a mellkasára hull. Csak ringatja magát, arcát a fiú vállára hajtva.
- Hogyan élhetnék nélküled?...Itt hagytál… ITT HAGYTÁL!...Gyere vissza hozzám! – a hangja rekedt, a szavak összemosódnak a felfoghatatlan veszteségtől, egy halálra vágyó férfi szájából.

Az egész teste reszket, és lassan alámerül az emésztő fájdalomba. Az orra folyik, az ajkai szétharapva, könny áztatta szemeit összeszorítja.

Visszagondol az utolsó éjszakájukra, a tiszta szerelemre, amit végre megvallott, és amit Harry teljes szívével viszonzott.

A fiú így köszönt el tőle. Ez volt a végső búcsú.

Louis olyan keményen zokog, hogy a nyomás, ami a szemeire nehezedik, szinte már elviselhetetlen. Felemeli a fejét, hogy a fiú már örökre békés arcára nézzen.

A szempillái elterülnek az arcán, valaha rózsaszín ajkai elkékültek, és kócos tincseit lassan átitatja a koponyája hátuljából szivárgó vér.

Eladná a lelkét, olyan kegyetlenül vágyik rá, hogy visszatekerhesse az időt ma reggelig, mikor édesen szuszogva aludt az ágyában.

- Megmenthettelek volna…Ó, kicsikém! Ne,ne,ne!!! Harry, az egész egy átverés volt! Gyere vissza hozzám! Ó, Istenem, MIÉRT??? - Aztán gondolkodás nélkül kiveszi a fiú élettelen kezéből a fegyvert; a fegyvert, amit soha nem használt, teljesen meg is feledkezett róla. Egy pillanatig sem hezitál, mielőtt a szájába veszi a csövet.

Még egy rémisztő sikoly, és szorosan lezárja a szemeit. – Nem hagyhatsz így el!

Meghúzza a ravaszt, de csak üres kattanás hallatszik.

Nincs több töltény a tárban.

Újra, és újra próbálkozik, de minden alkalommal csak a reménytelen kattanás. Egyre jobban zokog, elhajítja a pisztolyt a szoba sarkába, és belekapaszkodik Harry kihűlt testébe.

Lassan támad fel benne a harag, és a vele érkező, mindent elemésztő undor. A reszketés, és a hisztérikus zokogás ami követi, az előzőnél is rosszabb.

A saját apja tette ezt vele.

- Meg fognak fizetni, Harry! Ha addig élek is, megbűnhődnek azért, amit tettek veled. Mindenért!

A zokogása lassan fájdalmas, szívszorító zihálásba fordul. Hintázik a sarkain, előre, hátra.
Csókokkal borítja a fiú hideg arcát, de ezúttal viszonzatlanul.


.

2014. november 9., vasárnap

34.fejezet




Louis halkan levegőért kapkod, de nem képes többé magában tartani a mondandóját.
- Tudom, hogy tiopentál-nátrium használata rendkívül hatékony, és hogy a szer tökéletesen alkalmas arra, hogy manipulálja a betegeket, meggyőzve őket arról, hogy megtörténtnek higgyenek olyan dolgokat, amik a valóságban soha nem történtek meg. - A hangja reszket, a szemeit könnyek marják és az undor amit érez, azzal fenyegeti, hogy felfordul a gyomra.
- Maga adta be Harrynek, és teletömte a fejét hazugságokkal! – Tisztán érezhető a gyűlölete, ahogy kiejti a szavakat, a szeméből könnyek folynak.

Miranda csettint a nyelvével, büszkesége jeléül:- Nagyon jó, Louis. Telitalálat!- És újra keresztbe teszi a lábát.

Louis csak tátog, az arcán ömlenek a könnyek, és érzi, hogy a düh annyira elvakítja, szinte tombol benne. Minden erejére szüksége van, hogy visszatartsa magát, nehogy elvegye a nő életét, ahogy ő rabolta el Harryét. – Miért?- A hangja megremeg.

- Ó, nem egyedül dolgoztam, édes. De pontosan elmondom, hogy mi, miért történt. - A nő ismét előredől, és Louis addig harapja a szája belsejét, amíg a fém ízű vér elönti, hogy így tartsa vissza magát. - Az apja volt.

Miranda mosolyog.
- Joe Milwarddal már három hónapja viszonyunk volt, mikor úgy döntött, hogy nem akar tovább Anne-nel élni. – Sóhajt egyet. – Harry tíz éves volt, mikor az apja megölte az anyját.
A kisfiú véletlenül szemtanúja volt az egésznek, természetesen Joe tudta nélkül. Az ajtó résén át nézte végig, ahogy…végzett a nővel. Mikor kijött, rádöbbent, hogy a fiú mindent látott –nevet fel szárazon, és Louis képtelen visszatartani a rémületből fakadó zokogást, ami a torkát fojtogatja. – És nyilvánvaló,hogy ezt nem engedhettük… nem hagyhattuk, hogy a fiú ellenünk valljon.

A nő feláll az asztalról, egyetlen húzásra kiürítve a poharát, mielőtt visszasétál a hűtőhöz, hogy töltsön magának még egy adagot. Louis teljesen lefagy. Minden izma megfeszül, és betegnek érzi magát, nagyon betegnek.

- Úgyhogy Joe elhozta hozzám a fiút, könyörögve, győzzem meg valahogy, hogy nem látott semmit, és én persze teljesítettem a kérését. – A szemeit forgatja, és lassan az ablakhoz sétál. Kifelé bámul, nézi a szakadó esőt, és a szélfútta fákat. – Beadtam neki a szert, és elkezdtem az agyába táplálni, hogy az apja elhagyta, és a nővére soha nem is létezett.
Ehhez jó néhány kezelés kellett, és gyakran előfordult, hogy le kellett kötöznöm a pincében, mert kifordult magából.

- Szóval eltelt pár hónap, és Harry nagyon zárkózott lett, ahogy erre számítani lehetett. Nehezen lehetett vele kommunikálni, mikor a szer hatása alatt volt, ezért leálltunk vele, míg Gemma ki nem költözött.

- Aztán, pár évvel később Joe átment egy…- elnyomott egy nevetést, és hátranézett a válla fölött, mintha ez Louist is szórakoztatná, - dühöngő őrültbe. Megerőszakolta, és meggyilkolta azokat az embereket. És akkor jöttünk rá, hogy szabadulhatnánk meg Harrytől. Börtönbe küldjük!

- Addigra kialakult nála a klinikai depresszió, bipoláris lett, és a skizofrénia kezdeti tüneteit mutatta. Nehezen tudtuk kordában tartani. Végül Joe elvitte a hét áldozathoz, és rávette, hogy hagyja ott a pólóját, bizonyítékként. Aztán hozzám, én kiütöttem a tiopentál-nátriummal, aztán bebeszéltem neki, hogy ő gyilkolta és erőszakolta meg azokat az embereket. Addig fúrtam a kibaszott kis agyába, míg már nem létezett más valóság, csak amit én plántáltam bele.
És amikor felfedezték a testeket, én tettem a névtelen bejelentést, hogy Harry az emberük. A DNS a pólókon remekül működött, és Harryt letartóztatták. – Mikor befejezi, mosolyogva fordul szembe Louisval, megemeli a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Na, ehhez mit szólsz?

Louis légzése akadozik, a feje majd szétrobban, a szemeiből megállíthatatlanul ömlenek a könnyek. Egész testét remegés rázza. Minden értelmet nyer. Hogy miért volt Harry annyira zavart, annyira… összetört.

És akkor eszébe jut valami.

A könnyek azonnal elapadnak, és élesen szívja be a levegőt. A háta kiegyenesedik, a fogait összeszorítja.

-Miranda! Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm önnel, de Harry emlékszik még valamire. – A szavak elnyúlnak a nyelvén, és szinte könyörögnek, hogy végre kimondja őket. – Nos, nem csak a maga neve merült fel mikor kezeltem, hanem az is eszébe jutott, hogy hová rejtették a további tíz áldozatot.

A nő arcáról azonnal lefagy a mosoly.

- A rendőrség már bevitte a testeket, és most a kórbonctanon várják, hogy megvizsgálják őket. Hamarosan rá fognak jönni, hogy nem Harry a gyilkosuk, hisz az utolsó áldozat alig egy éve halt meg, mikor ő már rég be volt zárva az elmegyógyintézetbe.

Mélyet lélegzik, az ajkaira gúnyos mosoly kúszik, mikor rájön, mindez hová vezet.
- És aztán minden, amit elmondott nekem, elhangzik majd a tárgyaláson, és a bizonyíték tagadhatatlan lesz. El fogják ítélni, és börtönbe zárni, nem egy-, nem két-, hanem tízrendbeli nemi erőszakban, és emberölésben való bűnrészességért, és bűnpártolásért. Joe pedig felel mind a tízért, mint a gyilkosuk.


Feláll, mielőtt rájönne mit tesz, de a szobán átnézve is látja, hogy a nő teste reszket a dühtől.
- És Harry… nos, neki szüksége lesz terápiára, sok-sok éven át, mire felépül a traumából, de én ott leszek vele. És nem lesz bezárva egy cellába, élete végéig.

Ezzel a mondattal az ajtóhoz siet, olyan gyorsan, hogy szinte nem is érzi a lábait.

-Louis! – sikolt fel a nő, mintha megszállott lenne. – Louis! Gyere vissza! Meg foglak…meg foglak ölni! – A férfi hallja a háta mögött a tűsarkak kopogását a fapadlón, de már kint is van az ajtón, a szakadó esőben, ami újra a csontjáig hatol.

Már a kocsiban ül, mire a nő kilép az ajtón. A vállai leejtve, a bőre majdnem átlátszó a villámok fényénél. Ahogy Louis kitolat a felhajtójáról, még hallja Miranda felbőszült, őrjöngő sikolyát, mielőtt egy hatalmas mennydörgés elnyomja a hangját.

Louis remeg, a fogai vacognak, de az ereiben adrenalin száguld. Nem sír, és nem sikoltozik az örömtől, mert igaza volt. Érzelmi holtpontra jut, így inkább előkotorja a mobilját.

Fel kell hívnia Harryt!

Vakmerően hajt ki a forgalmas főútra, amire dühös dudaszó a válasz, de figyelmen kívül hagyja. Nyomkodja a gombokat, de a készülék nem válaszol.

Ezredszer is elátkozza magát, amiért megint nem töltötte fel az éjjel. Szélsebesen hajt, mintha az, hogy gyorsabban hazaér Harryhez, bizonyítaná, hogy mindaz, ami megtörtént, igaz. Rápillant az órára: 16:35.

Majdnem kicsúszik a kanyarokban, mert a gumik nem bírják az iramot a vizes úttesten, és már alig érzi a lábujjait.


.